Testvérem, Mirkó minden évben megörvedeztet bennünket egy novellával, melyet Szenteste a karácsonyfa mellett szokott felolvasni. Nem volt ez másként az idén sem. Fogadjátok szeretettel Mirkó novelláját, mellyel így utólag is nagyon békés karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok!
Petényi Mirkó: Két világ között
Sötét volt a teremben, csak a folyosói neon fénye szűrődött be kéken, hidegen a kórterembe. Végigcsúszott a kövön, átbukott egy kisszéken, majd nehézkesen felkapaszkodott az ágy vaslábára. Ott pihegett kicsit, küzdött tovább, belekapaszkodott a takaró redőibe, ügyetlenül bucskázott át a gyűrődéseken, egészen addig, míg el nem érte a kisfiú arcát és jeges fényével megvilágította. Egyedül volt itt, minden más gyereket hazavittek Karácsonyra, csak őt nem, érte senki nem jött, neki senkije sem volt.
Fehér volt a bőre, kis cseppek gyöngyöztek homlokán, ajkát kiverte a láz. Egyik kezét feje alá tette, másikban kopott bohócformát szorongatott. A bohóc egyik gombszemére vak volt, a jobb karja is elfeslett, piros sapkáját lyukak díszítették. A felületes szemlélő csúnyának mondta volna, de mégis szép volt, mert vígaszt nyújtott a kisfiúnak, úgy ahogy milliónyi szakadt mackó és kiselefánt társa nyújt vigasztalást nap, mint nap szomorú gyermeknek. Alvás közben minden egyes levegővételért megküzdött. orrcimpái pillanatról-pillanarta megremegtek, kitágultak és görcsösen húzódtak össze, megpróbálták minél tovább benntartani a levegőt, ám a következő pillanatban újra kinyíltak és kezdődött az egész folyamat előlről.
Álmában hópehely volt egy felhőben. Ezernyi hópehely társával együtt várakoztak, hogy kirepülhessenek és fehére borítsák a földeket és városokat. Jól érezte magát itt, barátok között volt. Összeakaszkodtak kis csillagkarjaiknál fogva és körtáncot jártak, kérve a felhőt, engedje ki őket a szabadba. Majd a felhő engedett, kinyílt, a körtánc széthullott és szállt hópehelyként a föld felé. Élvezte, ahogy játszott vele a szél, néha felkapta, néha ringlispílbe ültette és fújta körbe-körbe, míg bele nem szédült. Karnevál volt a levegőben, csodálatos fehér forgatag. Izgalmas volt, mosolygott, nevetett, mindenki nevetett, talán kicsit túlzón, talán kicsit idegesen, mert érezték, hogy ez az ünnep csak pillanatokig tarthat, nemsokára mindeki leér a földre, elcsenedesül és csöndessé teszi a tájat. Elhallgatott a forgatag, függőlegesen szállt lefelé a kisfiú, nem foglalkozott már társaival, figyelte a földet, eltelt izgalommal, várta, hogy hova szánja a sors. Város fölött volt, fehér tetejű házakat látott maga alatt, kis parkokat, utcákat, kevés sétáló embert. Egyre lejjebb ért, egy háztető fölé, egészen közel. Nem akart itt megállapodni, remélte, hogy még pillanatra feltámad a szél és elviszi innen, de ő maga nem tehetett semmit. Centikkel a megérkezés előtt kis szellő odébb tolta az utca fölé, ahol gomolygott a levegő. Újra ringlispílbe került, még egy utolsó körre, utolsó száguldásra, nevetésre. Kirepült a hintából, nekiütődött egy ablaküvegnek és hozzá is tapadt. Bekucsukált. Szobát látott, szoba közepén karácsonyfát, melette gyerekeket, felnőtteket. Békességet látott, meseszerű, valószínűtlen békességet, amelyet eddig csak képeskönyvek lapjairól ismert. Vágyakozva, de boldogan nézte ezt a képet, egészen addig míg el nem olvadt és hópehelyből könycseppé vált, majd megfagyott.
Kinyitotta szemét, újra a kórteremben volt, de nem ismerte föl a helyet. Megijedt, otthon akart lenni, abban az otthonban, amelyet álmában látott. Megtörölte arcát, könnyes volt, párnája nedves és sós az izzadtságtól és sírástól. Szomjas volt. Gyenge hangján, egészen csöndesen inni kért. Az ajtóban pillanatokkal később egy nagy, kövér asszony jelent meg fehér ruhában, ősz hajjal.
- Szóltál angyalom? – majd a választ meg sem várva egy pohár vizet töltött az ágy mellett lévő üvegpohárba és segített felülni a kisfiúnak.
Csak egy-két kortyot ivott, majd lázasan beszélni kezdett.
- Fönn jártam az égben, hópihe voltam. De nem fáztam…Most sem fázom…Meleg van itt, szörnyű meleg. – zihálva, nehezen beszélt. – Már nem vagyok szomjas, játszani szeretnék, csak ne lenne minden ilyen nehéz…Minden olyan súlyos, alig bírom el… Könnyű voltam, nagyon könnyű, szálltam és pörögtem. Vidámparkba… Azt hiszem oda szeretnék menni. – teljesen kipirosodott, aztán visszatette a fejét a párnájára.
Az ápolónő csöndesen, kedvesen becézgette, megsimogatta fejét, letörölte homlokát, de többet nem tudott tenni. Lefekvés előtt injekciót adott még neki, de a láza még így is magas volt.
- Aludj kedvesem, próbálj meg aludni kicsit és meglátod, reggelre jobban leszel.
- Elmehetek a vidámparkba is, körhintára is ülhetek?
- Ülhetsz tündérkém, ülhetsz, de most ne beszélj, aludj csak, én itt leszek, vigyázok rád.- gyöngéden megfogta kicsi, tűzforró kezét.
Újra álmodott. Havas ösvényen járt, de nem volt egyedül. Egy idős bácsi jött mellette, fogta a kezét. Nagy volt, ősz, sapkáját jól fejébe húzta. Erdész kabát volt rajta, csizmája alatt ropogott a hó. Körülöttük fenyők magasodtak fehéren és ünnepélyesen.
- Mesélsz nekem a mamámról?
- A mamád ritkán mosolygott. Feszült volt, sokat aggódott. Főleg miattad, féltett téged mindentől. A hideg széltől, a túlzott napsütéstől, féltett téged, mintha tudta volna, hogy nem sokáig lehet veled, de addig ezerszeresen akart vigyázni rád.
-És ugye szép volt?
-Szép, aranyos, törékeny, kedves asszony volt. Pont olyan fekete haja és szeme volt, mint neked, ezeket tőle kaptad. Ha tükörbe nézel, mindig emlékezhetsz rá. Az arca keskeny volt, az orra hegyes, de szelíd.
Aztán már nem beszéltek többet, csak mentek kézenfogva az erdőben, át a mezőkön, míg végül egy városkához értek. A kisfiú ismerte a várost, járt már itt, amikor egészen kicsi volt. Véigsétáltak a latyakos utcákon egészen a templom térig. Vásárnap volt, kavargott a tömeg, hangosak voltak, kiabáltak, veszekedtek és örültek egymásnak. Kissé idegenül érezte itt magát, de izgalmas volt a sok szín és ember. Magába szívta a sült hús, a pirított mandula és a forralt bor kavargó illatát, a hamisítatlan vásárillatot. A tér egyik sarkán álltak, nem mentek be a tömegbe. A kisfiú minden apró részletet meg akart figyelni, minden elhangzó szót meg akart jegyezni és jól az elméjébe vésni. A tér másik oldalán, a temlpom lépcsőin megpillantott egy asszonyt. Szép volt, csodálatos. Rámosolygott messziről. A kisfiú oda akart menni, emelni próbálta lábát, de nem bírta, beleragadt a sárba. A bácsi, akivel jött, már nem volt mellette. Kétségbeesett, segítségért kiabált, de vékonyka hangját senki nem hallotta a tömegben. Szólt egy verkli valahol, iszonyú hangosan, egyre hangosabban, hogy már a tömeget sem lehetett hallani, csak a verklit és a kisfiú félni kezdett. Nézte a lábát, ahogyan a sárral küzdött, nézte az embereket, akik egy ragadós, színes masszává folytak össze és végül már nem is váltak el egymástól, csak kavarogtak körbe-körbe, idegesen és a verkli ellentmondást nem tűrően zengett. Majd elcsöndesült egyszerre minden, nehéznek érezte magát, nem bírta a kezét sem mozgatni, már nem is erőlködött. A tér kiürült, csak a temlpom volt vele szemben és lépcsőjén a bácsi, akivel idáig jött, mellette a csodálatos asszony. Egymás kezét fogták és picit talán még mosolyogtak is. Majd sötét lett. Eltűntek a házak, a tér, az utcák. A kisfiú még mindig nehéznek érezte magát és állt a sötétben és semmiben a csillagok alatt.
Újra felébredt. Ott ült mellette az ősz hajú ápolónő, fogta kis kezét és néha letörölte a homlokát.
- Ne engedd el a kezem. – kérlelte esdeklő hangon a fiú.
- Itt vagyok, nem engedem el. Pihenj bogárkám, pihenj, én vigyázok rád! – suttogta könnyeit elnyelve az ápolónő.
- Azt hiszem, várnak már rám, nem leszek sokáig itt…vár a családom. – pihegte – Ma mindenki a családjával van, nekem is velük kell lennem…vár a mamám.
- Aludj kis árvám – könyörgőn kérlelte az asszony, de sírását már nem tudta visszatartani, könnyei hangtalanul csúsztak végig arcán és áztatták át fehér kötényét.
Nehezen lélegzett a kisfiú, nagyon zihált. Égett a láztól semmi kis teste, fáradt szemei fénytelenül csillogtak. A távolba révedve nézett körül a kórteremben. Fáradtan figyelt egy másik világot, amelyet csak ő láthatott. Majd becsukta szemét, megnyálazta kiszáradt ajkait, szólni akart. Száját résnyire nyitotta, de egy hang sem jött ki rajta. Erőtlenül szorította az ápolónő kezét, majd elengedte és lecsúszott a takaróra.
A kisfiú kinyitotta szemét, boldogan mosolygott. Felült az ágyban, kitakarózott. Könnyűnek érezte magát. Felkelt, hangtalanul lépkedett a teremben. Kicsit tétován időzött egy darabig még, majd kiment a folyosóra. Ott még mindig hidegen világított a neon. Elindult kifelé az épületből, egyre gyorsabban, egyre céltudatosabban, a végén már futásnak eredt. Kiért az épületből és rohant végig az utcán ahogy csak bírt. Egyszer csak felemelkedett a magasba és már szállt, felfelé, fel a város fölé, fel a fellegekbe. Egészen távol volt már tőle a fájdalom, a láz. Nem gondolt a kórtemre, nem gondolt az ágyra, elfelejtette még a bohócát is. Egy célja volt, hogy találkozzon azokkal, akik várják. A bácsira gondolt és az asszonyra. Tudta jól, hogy ott lesznek a templom előtt, ahol utoljára látta őket. Felért a felhők fölé, és ott látta a templomot, amelynek tornya a csillagokba ért és lépcsőinél állt az asszony és a férfi. Őt várták. Odaért hozzájuk, egymásra mosolyogtak és kézen fogva elindultak a templomba, a fény felé.
2007. Karácsony
