Petényi Mirkó: Két világ között

Sötét volt a teremben, csak a folyosói neon fénye szűrődött be kéken, hidegen a kórterembe. Végigcsúszott a kövön, átbukott egy kisszéken, majd nehézkesen felkapaszkodott az ágy vaslábára. Ott pihegett kicsit, küzdött tovább, belekapaszkodott a takaró redőibe, ügyetlenül bucskázott át a gyűrődéseken, egészen addig, míg el nem érte a kisfiú arcát és jeges fényével megvilágította. Egyedül volt itt, minden más gyereket hazavittek Karácsonyra, csak őt nem, érte senki nem jött, neki senkije sem volt.

Fehér volt a bőre, kis cseppek gyöngyöztek homlokán, ajkát kiverte a láz. Egyik kezét feje alá tette, másikban kopott bohócformát szorongatott. A bohóc egyik gombszemére vak volt, a jobb karja is elfeslett, piros sapkáját lyukak díszítették. A felületes szemlélő csúnyának mondta volna, de mégis szép volt, mert vígaszt nyújtott a kisfiúnak, úgy ahogy milliónyi szakadt mackó és kiselefánt társa nyújt vigasztalást nap, mint nap szomorú gyermeknek. Alvás közben minden egyes levegővételért megküzdött. orrcimpái pillanatról-pillanarta megremegtek, kitágultak és görcsösen húzódtak össze, megpróbálták minél tovább benntartani a levegőt, ám a következő pillanatban újra kinyíltak és kezdődött az egész folyamat előlről.

Álmában hópehely volt egy felhőben. Ezernyi hópehely társával együtt várakoztak, hogy kirepülhessenek és fehére borítsák a földeket és városokat. Jól érezte magát itt, barátok között volt. Összeakaszkodtak kis csillagkarjaiknál fogva és körtáncot jártak, kérve a felhőt, engedje ki őket a szabadba. Majd a felhő engedett, kinyílt, a körtánc széthullott és szállt hópehelyként a föld felé. Élvezte, ahogy játszott vele a szél, néha felkapta, néha ringlispílbe ültette és fújta körbe-körbe, míg bele nem szédült. Karnevál volt a levegőben, csodálatos fehér forgatag. Izgalmas volt, mosolygott, nevetett, mindenki nevetett, talán kicsit túlzón, talán kicsit idegesen, mert érezték, hogy ez az ünnep csak pillanatokig tarthat, nemsokára mindeki leér a földre, elcsenedesül és csöndessé teszi a tájat. Elhallgatott a forgatag, függőlegesen szállt lefelé a kisfiú, nem foglalkozott már társaival, figyelte a földet, eltelt izgalommal, várta, hogy hova szánja a sors. Város fölött volt, fehér tetejű házakat látott maga alatt, kis parkokat, utcákat, kevés sétáló embert. Egyre lejjebb ért, egy háztető fölé, egészen közel. Nem akart itt megállapodni, remélte, hogy még pillanatra feltámad a szél és elviszi innen, de ő maga nem tehetett semmit. Centikkel a megérkezés előtt kis szellő odébb tolta az utca fölé, ahol gomolygott a levegő. Újra ringlispílbe került, még egy utolsó körre, utolsó száguldásra, nevetésre. Kirepült a hintából, nekiütődött egy ablaküvegnek és hozzá is tapadt. Bekucsukált. Szobát látott, szoba közepén karácsonyfát, melette gyerekeket, felnőtteket. Békességet látott, meseszerű, valószínűtlen békességet, amelyet eddig csak képeskönyvek lapjairól ismert. Vágyakozva, de boldogan nézte ezt a képet, egészen addig míg el nem olvadt és hópehelyből könycseppé vált, majd megfagyott.

Kinyitotta szemét, újra a kórteremben volt, de nem ismerte föl a helyet. Megijedt, otthon akart lenni, abban az otthonban, amelyet álmában látott. Megtörölte arcát, könnyes volt, párnája nedves és sós az izzadtságtól és sírástól. Szomjas volt. Gyenge hangján, egészen csöndesen inni kért. Az ajtóban pillanatokkal később egy nagy, kövér asszony jelent meg fehér ruhában, ősz hajjal.

- Szóltál angyalom? – majd a választ meg sem várva egy pohár vizet töltött az ágy mellett lévő üvegpohárba és segített felülni a kisfiúnak.

Csak egy-két kortyot ivott, majd lázasan beszélni kezdett.

- Fönn jártam az égben, hópihe voltam. De nem fáztam…Most sem fázom…Meleg van itt, szörnyű meleg. – zihálva, nehezen beszélt. – Már nem vagyok szomjas, játszani szeretnék, csak ne lenne minden ilyen nehéz…Minden olyan súlyos, alig bírom el… Könnyű voltam, nagyon könnyű, szálltam és pörögtem. Vidámparkba… Azt hiszem oda szeretnék menni. – teljesen kipirosodott, aztán visszatette a fejét a párnájára.

Az ápolónő csöndesen, kedvesen becézgette, megsimogatta fejét, letörölte homlokát, de többet nem tudott tenni. Lefekvés előtt injekciót adott még neki, de a láza még így is magas volt.

- Aludj kedvesem, próbálj meg aludni kicsit és meglátod, reggelre jobban leszel.

- Elmehetek a vidámparkba is, körhintára is ülhetek?

- Ülhetsz tündérkém, ülhetsz, de most ne beszélj, aludj csak, én itt leszek, vigyázok rád.- gyöngéden megfogta kicsi, tűzforró kezét.

Újra álmodott. Havas ösvényen járt, de nem volt egyedül. Egy idős bácsi jött mellette, fogta a kezét. Nagy volt, ősz, sapkáját jól fejébe húzta. Erdész kabát volt rajta, csizmája alatt ropogott a hó. Körülöttük fenyők magasodtak fehéren és ünnepélyesen.

- Mesélsz nekem a mamámról?

- A mamád ritkán mosolygott. Feszült volt, sokat aggódott. Főleg miattad, féltett téged mindentől. A hideg széltől, a túlzott napsütéstől, féltett téged, mintha tudta volna, hogy nem sokáig lehet veled, de addig ezerszeresen akart vigyázni rád.

-És ugye szép volt?

-Szép, aranyos, törékeny, kedves asszony volt. Pont olyan fekete haja és szeme volt, mint neked, ezeket tőle kaptad. Ha tükörbe nézel, mindig emlékezhetsz rá. Az arca keskeny volt, az orra hegyes, de szelíd.

Aztán már nem beszéltek többet, csak mentek kézenfogva az erdőben, át a mezőkön, míg végül egy városkához értek. A kisfiú ismerte a várost, járt már itt, amikor egészen kicsi volt. Véigsétáltak a latyakos utcákon egészen a templom térig. Vásárnap volt, kavargott a tömeg, hangosak voltak, kiabáltak, veszekedtek és örültek egymásnak. Kissé idegenül érezte itt magát, de izgalmas volt a sok szín és ember. Magába szívta a sült hús, a pirított mandula és a forralt bor kavargó illatát, a hamisítatlan vásárillatot. A tér egyik sarkán álltak, nem mentek be a tömegbe. A kisfiú minden apró részletet meg akart figyelni, minden elhangzó szót meg akart jegyezni és jól az elméjébe vésni. A tér másik oldalán, a temlpom lépcsőin megpillantott egy asszonyt. Szép volt, csodálatos. Rámosolygott messziről. A kisfiú oda akart menni, emelni próbálta lábát, de nem bírta, beleragadt a sárba. A bácsi, akivel jött, már nem volt mellette. Kétségbeesett, segítségért kiabált, de vékonyka hangját senki nem hallotta a tömegben. Szólt egy verkli valahol, iszonyú hangosan, egyre hangosabban, hogy már a tömeget sem lehetett hallani, csak a verklit és a kisfiú félni kezdett. Nézte a lábát, ahogyan a sárral küzdött, nézte az embereket, akik egy ragadós, színes masszává folytak össze és végül már nem is váltak el egymástól, csak kavarogtak körbe-körbe, idegesen és a verkli ellentmondást nem tűrően zengett. Majd elcsöndesült egyszerre minden, nehéznek érezte magát, nem bírta a kezét sem mozgatni, már nem is erőlködött. A tér kiürült, csak a temlpom volt vele szemben és lépcsőjén a bácsi, akivel idáig jött, mellette a csodálatos asszony. Egymás kezét fogták és picit talán még mosolyogtak is. Majd sötét lett. Eltűntek a házak, a tér, az utcák. A kisfiú még mindig nehéznek érezte magát és állt a sötétben és semmiben a csillagok alatt.

Újra felébredt. Ott ült mellette az ősz hajú ápolónő, fogta kis kezét és néha letörölte a homlokát.

- Ne engedd el a kezem. – kérlelte esdeklő hangon a fiú.

- Itt vagyok, nem engedem el. Pihenj bogárkám, pihenj, én vigyázok rád! – suttogta könnyeit elnyelve az ápolónő.

- Azt hiszem, várnak már rám, nem leszek sokáig itt…vár a családom. – pihegte – Ma mindenki a családjával van, nekem is velük kell lennem…vár a mamám.

- Aludj kis árvám – könyörgőn kérlelte az asszony, de sírását már nem tudta visszatartani, könnyei hangtalanul csúsztak végig arcán és áztatták át fehér kötényét.

Nehezen lélegzett a kisfiú, nagyon zihált. Égett a láztól semmi kis teste, fáradt szemei fénytelenül csillogtak. A távolba révedve nézett körül a kórteremben. Fáradtan figyelt egy másik világot, amelyet csak ő láthatott. Majd becsukta szemét, megnyálazta kiszáradt ajkait, szólni akart. Száját résnyire nyitotta, de egy hang sem jött ki rajta. Erőtlenül szorította az ápolónő kezét, majd elengedte és lecsúszott a takaróra.

A kisfiú kinyitotta szemét, boldogan mosolygott. Felült az ágyban, kitakarózott. Könnyűnek érezte magát. Felkelt, hangtalanul lépkedett a teremben. Kicsit tétován időzött egy darabig még, majd kiment a folyosóra. Ott még mindig hidegen világított a neon. Elindult kifelé az épületből, egyre gyorsabban, egyre céltudatosabban, a végén már futásnak eredt. Kiért az épületből és rohant végig az utcán ahogy csak bírt. Egyszer csak felemelkedett a magasba és már szállt, felfelé, fel a város fölé, fel a fellegekbe. Egészen távol volt már tőle a fájdalom, a láz. Nem gondolt a kórtemre, nem gondolt az ágyra, elfelejtette még a bohócát is. Egy célja volt, hogy találkozzon azokkal, akik várják. A bácsira gondolt és az asszonyra. Tudta jól, hogy ott lesznek a templom előtt, ahol utoljára látta őket. Felért a felhők fölé, és ott látta a templomot, amelynek tornya a csillagokba ért és lépcsőinél állt az asszony és a férfi. Őt várták. Odaért hozzájuk, egymásra mosolyogtak és kézen fogva elindultak a templomba, a fény felé.

2007. Karácsony

Petényi Mirkó: Két lépés az Isten

Éjszaka van. Az óra szerint már közel a hajnal, de valóban csak az óra szerint van így, mert a nappalból most még semmit nem lehet érzékelni. A Híd utcán haladok a város felé. Igazából nem haladok, csak kóborgok; még nem tudom, hogy mi lesz az úti célom. Nem tudtam aludni és ezért döntöttem úgy, hogy sétálok egy kicsit az éjszakában. Fagyos éjjel van, de a levegő tiszta, friss, ha akarnék, talán bele is haraphatnék. Az utca felől a sétány felé veszem az irányt. A fürdő előtt haladok el, ahol elmélázom egy kicsit az ide állított karácsonyfán. Kissé elbillent balra, és az az érzésem, hogy szeretne visszabilleni, de még nem tudja, mi módon lehetséges ez. Arra gondolok, milyen mókás lenne, ha a karácsonyfa olyan lenne, mint a keljfeljancsi és egész biztosan mindenki ezzel játszana. Belátom egy kissé abszurd az ötlet, de talán kevésbé tűnik annak, ha emellé odaállítjuk azt a Mikulást, aki zöld rövidnadrágban és piros Nike pólóban álldogált egy kirakatban a minap. Megunom a karácsonyfát és továbbindulnék, de már végleg nem tudom, hogy merre. Nem látok semmit. Azalatt az egy perc alatt, amíg gondolataimba merülve álmodoztam a reform mikulásról és reform karácsonyfáról, leszállt a köd. Pontosabban nem is leszállt, hanem ránk szakadt. Hogy honnan jöhetett, azt nem tudom, de így kell továbbindulnom valamerre, a ködbe rejtett világ felé.

Áthatolhatatlan homály vesz körül. Forgok, teszek néhány lépést jobbra, aztán balra, majd megint 180 fokot fordulok, és egy-két pillanat múlva már fogalmam sincs, hogy hol járok. Egy-egy reflektor világít valahol a távolban, de lehet, hogy közel van, csak én látom távolinak. A fények nehézkesen törnek utat maguknak a ködön keresztül, mintha ólmokat cipelnének magukkal, amelyeket már nehezen bírnak, de nem tehetnek le. Minden egyes centiméterért keményen meg kell küzdeniük, hogy előrehaladhassanak az útjukon, holott azt sem tudják, az hova vezet, mit hoz a következő centiméter.

A folyóparton vagyok. Nem látom, csak hallom a jeget. A víz még nem állt be teljesen. Most próbál megfagyni, hogy véget vessen a hullámok szemtelen mozgásának. Sikít a jég, ahogy egymásra csúsznak a táblák, majd egy ágyúdörrenés hallatszik, letört a tábla vége és rázuhant az előtte levő jégkupacra. De talán nem is így volt. Fák vannak a fejem fölött. Hallom az ágak ropogását, ahogy a korhadtak öregszenek és panaszolják a fiataloknak, hogy semmi értelme nem volt minden tavasszal kirügyezni, mert a vége mindig ez volt: győzött a Tél. Teljesen megáll a szél. Tökéletes csend uralkodik mindenfelé. Üvöltő csend. Toporzékol és zakatol és harsog és egy pillanatig sem hagyja, hogy másra figyeljek és nem is figyelek másra, mert hangosabban szól hozzám, mint ahogy a walkman tud bömbölni. A szavát mégsem értem. Vagyis nem akarom érteni, mert félek tőle, ha megértem, akkor el is kell fogadnom amit mond, de én önfejű ember vagyok és megpróbálok a Csend fölé kerülni.

Olyan, mintha vak lennék. Csak nem sötétség, hanem egy viszonylag világos közeg vesz körül. Viszont a szememmel így sem érek semmit. Ennek azonban az az előnye, hogy minden apró zörejt hallok. Fölöttem épp egy madár, talán pont egy ökörszem mocorog a fán. Fázhat. A tollait borzolja és közben kukacról álmodik. Esetleg egy kövér hernyóról, de ilyen merészet nem biztos, hogy mer gondolni. A betonúton sétálok. Ezt többé-kevésbé látom, meg érzem is. Beleütközöm egy lépcsőbe. Majdnem sikerül hasra esnem, de az utolsó pillanatban még sikerül megfognom a testemet, hogy elkerüljem a betonba való becsapódását, és ezzel ugyanolyan erővel üsse meg azt, mint ahogy az ütne meg engem. Valószínűleg ez az ütés, csak engem zavarna, a lépcsőt nem befolyásolná a létében. Felmegyek a lépcsőkön. Hosszúak és kényelmetlenek. Ahhoz túl nagyok, hogy egy lépéssel fel lehessen rajtuk menni, viszont két lépéshez meg túl kicsik. Egy tág területre érek. Ugyan most sem látok semmit a nagy fehér ismeretlenen kívül, de sokkal védtelenebbnek érzem magam, mint a fák alatt. Itt nincsenek fák, csak néhány kandelábert látok a közelemben. Ezek mentén próbálok meg haladni. Nem mintha így jobban meg tudnám határozni a helyzetemet, de úgy érzem, itt a fény közelében nagyobb biztonságban vagyok. Attól félek, hogyha belevetném magam a világító ködbe, nem tudnék kijönni belőle. A részévé válnék, és örökre benne bolyonganék. A fény megadja a lehetőségét annak, hogy lássak. A ködben erre nem vagyok képes.

Egy ember bukkan fel a ködben. Ott áll előttem. Csak kényszerűségből áll előttem, mert ő menne, de nem tud, mert akkor fel kéne löknie engem és remélem, ezt nem teszi meg. Látom rajta, hogy meglepődött, ugyanúgy, mint én. Talán ő is azt hitte, hogy egyedül van itt, és rajta kívül mindenki otthon alszik a meleg paplan alatt, ahogy az ilyenkor elvárható lenne a tisztességes polgártól. Habozik, nem akar kikerülni, mert akkor távolabb kerülne a kandelábertől, és akkor esetleg elveszítené a helyes irányt, amerre indult. Egyébként azt nem tudom, hány éves lehet, férfi-e vagy nő. Annyit látok rajta, hogy ember, és igyekszem valamilyen közösséget vállalni vele. Egy pillanatra sorstársak lettünk, de egyben szembenálló felek is. Ha valamelyikünk kitér a másik útjából, akkor lehet, hogy nem talál vissza oda, ahol volt. Viszont hiába maradunk azon az úton, amelyen haladtunk, fogalmunk sincs – egyikünknek sem -, hogy hová megyünk. Így inkább arrébb lépek, és hagyom, hogy folytassa útját az ismeretlen az ismeretlenbe.

Lám, igazam volt, a kandeláberek fényét elvesztettem. Másfelé indulok. Mondjuk jobbra. Bár úgy érzem, teljesen mindegy merre megyek. Bolyongok csak, és nem találom a helyes utat. Teljesen elveszítettem az időérzékem. Tudom, hogy telik az idő, de nem érzem az óra kattogását. Talán csak percek, de akár évek is eltelhettek. Tért és időt vesztve állok a köd közepén. Egy harang kondul meg egészen közel hozzám. Felé fordulok, és a keresésére indulok. Két lépést kell csak tennem, és egy templomajtóba ütközöm. Benyitok. Bent néhány ember ül a padokban, megcsendül  csengő, a pap kijön a sekrestyéből. A hívek felállnak és elkezdik énekelni az Ébredj ember mély álmodbólt. Én beülök az utolsó padba. A pad fűtött, a melegség szétárad bennem. Nem figyelek a misére, egyszerűen csak jóérzés tölt el mindentől, ami itt történik. Körülvesz a templom, és magához ölel. Hálás vagyok, hogy itt lehetek.

Csak félóráig tartott a roráte. Nehezen és nem szívesen kelek fel a padból, mert jó itt, de tudom, már haza kell mennem. Kijövök a kapun és látom, a köd felszállt. Kristálytiszta a levegő, az aszfalton a pára megfagyott és csodás gyöngyökként csillognak, verik vissza a világító lámpafüzérek fényét. Az egész város fényárban fürdik, de már érezni a nagyobb fény közeledtét is: mindjárt felkel a Nap. Sietősre veszem a lépteimet, mert sok még otthon a tennivaló, hiszen ma van Karácsony, és tudom már, hogy mi a dolgom.

2003. Karácsony